A kutya meg én…

Kedves Barátaink! 

Jó híreink vannak… a blog folytatódik, ráadásul minden héten kétszer is találkozunk! Ahogy azt már megszokhattátok, az egyik bejegyzés négylábú kedvenceink szakszerű tartásáról szól majd; tippeket és hasznos információkat találhattok benne. A másik pedig, ahogy azt az alábbiakban láthatjátok, személyes hangvételű lesz: tőlem Nektek! Persze, az állatok maradnak a főszereplők. 

Egy dolog maradt már csak hátra: hadd köszöntselek Titeket sok szeretettel az Arthrocol csapatának nevében!  Jó olvasást kívánunk! 

A kutya meg én 

Hadd osszak meg Veletek egy személyes történetet arról, hogyan is lettem ’kutya fan’. 

Emlékszem, tél volt. A hópaplan vastagon fedett mindent. Az oviból tartottunk hazafelé nagymamámmal, épp a kutyasétáltató dombon vágtunk át. Tudtam, este majd jövünk vissza szánkózni, így hát úgy döntöttem, felmérem a terepet. 

A domb széle felé vettem az irányt. Talán túl nagy lendülettel haladtam, vagy netán a vakító fehérség miatt…, de a célhoz megérkezve elvesztettem az egyensúlyom. Visszanyerni pedig már nem voltam képes. Soha nem tudtam bukfencezni, kivéve akkor. Egyik követte a másikat. A Föld forgott velem, fentek és lentek váltogatták egymást. 

Piff-puff.

Piff-puff.

Puff-pufff…

Megérkeztem, ugyan nem tudtam: hova. Felülni még nem bírtam, csak tekingettem jobbra-balra. Fény alattam. Fény felettem, és mellettem is.

Egyszer csak feltűnt egy szőrös angyalka, vagy ahogy később sikerült azonosítanom, egy gyönyörű szép Szibériai husky.  Gyorsan közeledett felém. Kék szemei egyre szikrázóan csillogtak. Pofiján derűs mosoly, fehér fogacskái kicsit kikandikáltak. Amint oda ért hozzám, nyelvét köszöntésre nyújtotta. Több se kellett, én az arcom adtam rendhagyó kézfogásunkra. 

Sok szeretet létezik, de az egyik legtisztább, tapasztalataim alapján, amikor gyermek és állat szíve egyszerre dobban. Önzetlenül és önfeledten. Ez, az volt. Hatására el is felejtettem az addigi ’megpróbáltatásaimat’.

Az üdvözlés után orrával ellenőrizte testi épségem. Megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van-e. A válasz igen, így hát a mellkasomra hoppant… Mielőtt pedig bárki megijedne, még baba volt, ő is. Más szavakkal, kilóban nem nyomott sokat. 

Épp hogy elkezdtünk volna hemperegni, a gazdája hívta. Ahogy jött, úgy távozott: sietve. El sem köszönt. 

A nevét nem hallottam, vagy talán már nem emlékszem. Több mint 20 éve volt. Érdekes, viszont a bundája puha tapintását élénken érzem a tenyereimben a mai napig. 

Ahogy eltűnt a domb tetején a bundás megmentő, ráébredtem, megváltozott az életem. Már nincs visszafele, csak előre. ’Kutya fan’ lettem… Éreztem, nem nyugodhatok addig, amíg nekem is lesz egy ilyen kis pajtásom. 

Nagymamám a történések végére érkezett meg. Gyorsan segített felállni, nem akarta, hogy átázzon az öltözetem. Leporolta a havat és megigazította a satyómat. Megindultunk, több megállót már be se iktattunk.

Amint hazaértünk, megkezdtem a hadjáratot a leendő kiskutyámért. Elvégre nem hülye voltam, csak 5 éves… tudtam, ha kutyát szeretnék, azt csak a szülőkön keresztül tudom megvalósítani. 

Hogy sikerült-e vagy sem?! Az egy következő részből kiderül!

Addig is, ha idáig jutottatok az olvasással, kérlek, nyugodtan osszátok meg Ti is kommentekben, hogy hogyan váltatok ’kutya fan-ná’!